Egy mozgássérült lány blogja

Lassan vége van a nyárnak és kezdődik a suli idö szak mint mindig, ilyenkor már mindenki készíti a kisiskola táskáját. Ezzel én is így voltam mikor még sulis voltam és persze ott volt bennem az a bizonyos félelem is. Ilyenkor mikor egy hét van a suli kezdésből én már azon gondolkodtam, hogyan fogok ahoz az emberhez szólni aki életem nagy szerelme volt. Rengetek emlékem van abból az idöszakból mikor még én is iskolába jártam. Nagyon nehezen fogadtak be a közösségbe Nyíregyházán ugyanis tudták, hogy vannak olyan emberek köztünk akik azt sem tudták mennyi 2+2 tudom ez nagyon szörnyű, de ez az igazság sajnos:( Aztán idövel sikerült beilleszkednem a társaságba ahol igaz barátokra találtam. Mindig csak egy embernek voltam szálka a szemébe és az nem más mint Ta Ngoc Son akit szerettem nagyon sokáig, hogy miért voltam én szálka a szemébe azt talán tőle kérdezném meg, mert nem tudom. Voltak nagyon szép pillanatok is, de voltak nagyon rossz pillanatok is köztünk sokszor szegény Botás Krisztián vigasztalt na ezt ne úgy tessék érteni, hogy úgy nem ha nem lelkileg! Sony nagyon sokszor túl lépte azt a bizonyos határt, de én szerelmes voltam fülig és mindent megbocsájtottam neki sokszor pedig mindenki mondta, hogy nem szabad, de én persze senki nem hallgattam csak a szívemre és azt csináltam amit a szívem diktált. Ezek még mindig fájó emlékek nekem, de talán az idö majd begyógyítja a sebeket:(! Mostanra már mindenki éli a maga kis életét köztük én is és persze Sony is valahol a nagy alvilágban Budapesten nem tudok róla semmit közel két kemény éve csak annyit, hogy otthon van és ül a számítógép előtt. Először próbálkoztam vele kapcsolatba lépni írtam neki levelet, e-mailt, üzenetet, sms-t, nem válaszolt mindenkit eltaszított magától, ahogyan csak tudta:( Na, de mostanra már mindegy, hogy kivel mi van, mert már visszaforgatni az idöt nem lehet, de ha lehetne sem érdekel tudom ez nagyon hülyén hangzik, de ez az igazság.